A verseny az verseny. Minden ősszel menetrendszerűen horgászoknak. Felkészülni kötelező. Horgászfeleségként már hozzászokhattam volna, de valahogy minden évben elfelejtem az előző évi megpróbáltatást. Az idő mindent megszépít. Lehet, de az ez évin sokat kell dolgoznia …
A felkészülés jegyében egyre több cucc kezdett bekúszni a lakásba, csak úgy észrevétlenül. A férjem az összes estéjét azzal töltötte, hogy a horgokat kötötte, tette ide, tette oda, de az ebédlőasztal, na az szent, azon eszünk, oda nem pakolunk ilyesmit. A fiam is lázasan készült, minden programját átszervezve, mert a pecaverseny, az pecaverseny.
Egyik este gyanútlanul szedem a tányérokat az asztalról, és valami igen megszúrta az ujjam. Nézem, hát egy horog, mely egy méteres zsinórban folytatódott. Nagyon untam már a mozgalmat, így ez most kapóra jött. Indián csatakiáltás és jajveszékelés közepette kezdtem rázni a karom magasra emelve, gondoltam ez így jó illusztráció lesz ez. Egy horog a kezembe fúródva, talán visszaszorul a sok oda nem való holmi. Hát az a hülye horog nem kiakadt, és mire összefutott a ház, már csak annyit tudtam mondani, hogy ez az ebédlőasztal, meg milyen veszélyes ez így, de persze vérezni nem vérzett, visszaakasztani már nem volt időm, horog híján nem hittek nekem. Kiröhögtek, és ment minden tovább.
A tűrőképességem végére értem, de mindegy, holnap véget ér a rémálom, reggel indul a verseny.
Megnyugodva, álomra hajtottam a fejem.
A párom mellettem sorolta a másnapi feladatokat:
– 10-kor kezdődik a verseny, hozd le a gyereket a partra! – Jó rendben, mormoltam félálomban.
– A szendvicseket ne felejtsétek otthon légyszi, és délre hozz kérlek ebédet a gyorsbüféből – Ok, rendben, mondtam alig hallhatóan.
– Mindenképpen hozzatok sapkát, tűzni fog a nap. – Persze rendben. (Mikor lesz már vége… )
– Ja és kicsim, ha valamit kiveszel a hűtőből jól nézd meg, mert a csontkukacok elszabadultak a hűtőben, nehogy megegyél valami olyasmit amit nem kellene. – Hogy miiiiiii? Csontkukacok, az én hűtőmben? Na ne már! És most hol vannak? Pattantam fel az ágyból egy pillanat alatt.
-Ne izgulj, már kivittem az összeset a kamrába.
Hát nagyon megnyugodtam az tuti. Lelki szemeim előtt már láttam a sonkát, meg a hűtőben lévő összes cuccot, amint… na jó hagyjuk.
Reggel a gyereket leszállítottam, aztán irány a hűtő. A férjem szerint csak az alsó polcon voltak. Na ezt meg honnan tudja. Ki tudja mit műveltek a hűtőmben egész éjjel.
Minden KUKA. Hipó, aztán még egy kis hipó, és még egy utolsó fertőtlenítés, csak a biztonság kedvéért.
A fiam megnyerte. Hurrá!
![image]()
A tényen viszont ez nem változtat.
Hűtő üres. Kaja nincs. Konzerv van. Egy úszó állat van rárajzolva, valami vizi lény. Hogy hal? Na ez az a szó, amit egy darabig nem akarok hallani…
A felkészülés jegyében egyre több cucc kezdett bekúszni a lakásba, csak úgy észrevétlenül. A férjem az összes estéjét azzal töltötte, hogy a horgokat kötötte, tette ide, tette oda, de az ebédlőasztal, na az szent, azon eszünk, oda nem pakolunk ilyesmit. A fiam is lázasan készült, minden programját átszervezve, mert a pecaverseny, az pecaverseny.
Egyik este gyanútlanul szedem a tányérokat az asztalról, és valami igen megszúrta az ujjam. Nézem, hát egy horog, mely egy méteres zsinórban folytatódott. Nagyon untam már a mozgalmat, így ez most kapóra jött. Indián csatakiáltás és jajveszékelés közepette kezdtem rázni a karom magasra emelve, gondoltam ez így jó illusztráció lesz ez. Egy horog a kezembe fúródva, talán visszaszorul a sok oda nem való holmi. Hát az a hülye horog nem kiakadt, és mire összefutott a ház, már csak annyit tudtam mondani, hogy ez az ebédlőasztal, meg milyen veszélyes ez így, de persze vérezni nem vérzett, visszaakasztani már nem volt időm, horog híján nem hittek nekem. Kiröhögtek, és ment minden tovább.
A tűrőképességem végére értem, de mindegy, holnap véget ér a rémálom, reggel indul a verseny.
Megnyugodva, álomra hajtottam a fejem.
A párom mellettem sorolta a másnapi feladatokat:
– 10-kor kezdődik a verseny, hozd le a gyereket a partra! – Jó rendben, mormoltam félálomban.
– A szendvicseket ne felejtsétek otthon légyszi, és délre hozz kérlek ebédet a gyorsbüféből – Ok, rendben, mondtam alig hallhatóan.
– Mindenképpen hozzatok sapkát, tűzni fog a nap. – Persze rendben. (Mikor lesz már vége… )
– Ja és kicsim, ha valamit kiveszel a hűtőből jól nézd meg, mert a csontkukacok elszabadultak a hűtőben, nehogy megegyél valami olyasmit amit nem kellene. – Hogy miiiiiii? Csontkukacok, az én hűtőmben? Na ne már! És most hol vannak? Pattantam fel az ágyból egy pillanat alatt.
-Ne izgulj, már kivittem az összeset a kamrába.
Hát nagyon megnyugodtam az tuti. Lelki szemeim előtt már láttam a sonkát, meg a hűtőben lévő összes cuccot, amint… na jó hagyjuk.
Reggel a gyereket leszállítottam, aztán irány a hűtő. A férjem szerint csak az alsó polcon voltak. Na ezt meg honnan tudja. Ki tudja mit műveltek a hűtőmben egész éjjel.
Minden KUKA. Hipó, aztán még egy kis hipó, és még egy utolsó fertőtlenítés, csak a biztonság kedvéért.
A fiam megnyerte. Hurrá!
A tényen viszont ez nem változtat.
Hűtő üres. Kaja nincs. Konzerv van. Egy úszó állat van rárajzolva, valami vizi lény. Hogy hal? Na ez az a szó, amit egy darabig nem akarok hallani…